• „Az Átrium végtelenül feszes tempójú előadásában is sokkal több a karfacsapkodó röhögés, de a végére hősünk néhány rövidke mondattal felnyitja a szemünket a szomorú valóságra – tökéletes kombináció.” (Franyó Kriszta, esszineszbenne.blog.hu, 2019. október 16.)
• „Az iszonyatosan nagy mennyiségű, ráadásul végig feszes tempóban elmondott szöveg és folyamatos feszültség ellenére igazi vérbő vígjátékot látunk a színpadon, az előadás kimaxolja a helyzetkomikumot. Znamenák István rendező kiválóan ismeri az emberi játszmákat, a végletes karakterek ütköztetésének összes poénját és abszurditását kibontja, kiváló színészekre szabva a karaktereket. És ebben a szűk időben arra is van alkalma, hogy egy kicsit kibontsa Norrison emberi oldalát is. Mert bár nehezen hihető, de van neki.” (szinhazatnekunk.hu, 2019. január 6.)
• „Sokszor félek, hogy ideologikusan elvárok Molnár színreviteleitől olyasmit, ami csak egy szövegolvasatban létezhet, azaz színházilag irreális. Znamenák rendezése engem igazol. Nem az volt a meghatározó, hogy mi történik épp az általam mondatról mondatra ismert szöveggel, hanem néztem egy jó előadást, amely éppenséggel az Egy, kettő, három szövegét használja. A tanulságos az volt, hogy ehhez még csak nem is kellett szélsőségesnek, forradalminak lennie, bár a Molnár-hagyomány állóvizéhez képest sajnos ennyi is szemtelenségnek hat.” (Muntag Vince színházkritikai jegyzete, Facebook, 2018. november 8.)
• „Az előadás ritmusa kifogástalanul pereg és épp a megfelelő pillanatokban áll takaréklángra: Molnár Ferenc bizonyára elégedetten bólogatna, ha látná a Znamenák diktálta iramot, a biztos kezű, megfelelően időzített lassításokat, és Alföldi Norrisonját.” (Hegedűs Barbara, cultura.hu, 2017. május 3.)
• „Znamenák István eddigi munkásságából sejthető volt, hogy nem könnyed tűzijátékot akar a színpadon, nem elégszik meg azzal, ha a színészek brillíroznak, tapssal érkeznek a színpadra és tapssal is távoznak onnan. Biztosak lehettünk abban, hogy ennél valami mélyebbet akar, megmutatni például annak a fejbólintó Jánosokból álló mechanizmusnak a tagjait, akik vezényszóra bármit megcsinálnak, és megmutatni azt az embert, akinek egész mentalitását, akár még az eszméit is, egyik pillanatról a másikra, ripsz-ropsz át lehet alakítani.” (Pepita Magazin, 2017. január)
• „Molnár világlátása és kritikai érzéke keveredik ebben a humoros és elgondolkodtató előadásban, hamar egyértelművé válik, miért olyan nagyszerű író is ő.” (Pál Zsófia, Színházhatás, 2017. január 8.)
• „A motiváció lényeges momentummá válik, hiszen a darab ezzel külön artikulálja azt, hogy a feladat teljesítéséhez az a hideg, racionális profizmus szükséges, amellyel igazgatóként Norrison is rendelkezik. Ezzel az elvárással az emberi tényezőt (ember mint érző, fájdalmat, szomorúságot, bármit érző lény) ki lehet(ne) zárni a rendezésből – szövegszinten megjelenik, de nem szól bele a dramaturgiába. Ugyanakkor a koncepció és Alföldi tehetségét dicséri az, hogy beengedi a szórakoztatásba a nagyon emberi dolgokat is.” (Nagy Balázs Péter, Súgópéldány, 2016. december 16.)
• „Nemesebb értelemben tehát, de mégiscsak színtiszta komédia ez, még akkor is, ha az előadás végén úgy érezzük, hogy azért az emlegetett utolsó mondatért igazán érdemes volt megszületnie mindennek. Mert ott, abban az elnyújtott pillanatban megértjük, hogy nekünk is szégyellnünk kell magunkat.” (Kelemen Ágnes, Dézsi Fruzsina, Szintézis Online, 2016. december 10.)
• „Siker lesz, és szép hosszú széria – amit Alföldi Róbert Norrison bankárja teljességgel megérdemel.” (Csáki Judit, Revizor, 2016. november 20.)
• „Znamenák István rendezése képes a humor és a borzadály között megvalósítani a Móricka–Napóleon nyomvonalon, a szemünk előtt megszülető tartalmatlan kiskirályok történetét. Nagyon pontosan bánik ezzel a didaktikus szöveggel, olyan abszurddá válik az egész cselekmény, mintha egy Ionesco-darabot néznénk. És ahogy például Makbett utódja csak egyetlen dolgot ígér meg, hogy kegyetlenebb lesz, mint elődje volt, ehhez hasonlóan sejthetjük, hogy Gróf Dubois-Schottenburg (született Fusz Antal) esetében sem lesz ez másképp.” (Németh Gábor Dávid, Apokrif Online, 2016. november 18.)
• „A mű, valamint a Kultúrbrigád és az Átrium jelenhez csak minimálisan közelebb hozott előadása amellett, hogy görbe tükröt tart a hatalom, illetve a hatalmat kiszolgálók elé, teljesíti legfőbb funkcióját is: szórakoztat, ami elsősorban Alföldi Róbert emlékezetes játékának köszönhető.” (Szarka Károly, prae.hu, 2016. november 13.)
• „Lenyűgöző ez az egész, látványos brillírozás, parádés bűvészmutatvány, miközben azért rémisztő is. Hiszen nagy szemfényvesztés, óriási svindli, melynek alapja tiszta hazugság.” (Bóta Gábor, Népszava, 2016. november 12.)
• „Ütős. Molnártól, Znamenáktól, Alfölditől egyaránt.” (Csizner Ildikó, 7ora7.hu, 2016. november 9.)
• „Alföldi Róbert beszédkultúrája az utasítás-zuhatag, sorozatlövő intézkedés alig meg-megszakított folyamatában a tempó mellett az értelmezéshez is kiválóan elegendő. Míg világfivá alakítja és alakíttatja Fuszt, Valakivé beszéli a senkit, szavaiban a döntések kommentárja, az előre gondolkodás logikája és mocsara ugyancsak megszólal.” (Tarján Tamás, szinhaz.net, 2016. november 8.)
• „Alföldi becsülettel viszi végig a bankigazgató ámokfutását, a szélhámosság koordinálása közben az összes, a gépezet olajozására irányuló poénja ül.” (Kónya Rita Veronika, 2016. november 6.)
• „A népes szereplőgárda tagjai jönnek-mennek, kifutnak-berohannak, apró szerepébe mindenki bevisz egy-egy ötletet, jellemző vonást: piros orrot nagy pokróccal, fura parókát, túlmozgást. Ez az előadás azonban Alföldin áll vagy bukik. Jelen esetben áll, biztos lábakon.” (Turbuly Lilla, 2016. november 6.)